Csabi

Miután hazaértünk, és kibékültem Vivivel, felhívtam Csabit. Nem igazán volt jókedvében. Vagy csak velem nem volt valami kedves.
  - Öm, szia - szóltam a telefonba, mikor felvette.
  - Szia.
  - Figyelj, ne haragudj! Nem akartam bunkó lenni. Mindenkivel összevesztem az iskolában, sok rossz jegyet kaptam, és nem voltam fényes kedvemben.
  - Átjössz? - kérdezni ő. Megkönnyebbültem
  - Persze, mindjárt megyek.
  - Várlak.
Leraktuk, gyorsan lefirkantottam valamit házi gyanánt, és mentem is.
  - Hova mész? - látott meg anyu az ajtóban.
  - Csabihoz. Kibékültünk.
  - Örülök. De kész a házi? Tanultál?
  - A házim igen, tanulni meg utána tanulok. Nem leszek sokáig - ígértem meg.
  - Jó, de max.. egy óra. Utána nyomás haza! Elég rosszak a jegyeid - mondta anyu, és megpuszilt.
  - Rendben, itthon leszek időben - bólintottam, és már mentem is.
Nem lakik messze, két rövidebb utca, utána be kell fordulni, és a második ház. Becsöngettem.
  - Szia - nyitott ajtót Csabi, és adott egy puszit.
  - Szia. Egyedül vagy?
  - Nem apu már itthon van. De bent van a dolgozószobában.
Bementünk a szobájába, és leültünk.
  - Mit kérsz szülinapodra? - kérdezte hirtelen.
  - Ó. Öm, nem tudom. A lényeg, hogy benne legyél - mosolyogtam rá.
  - Oké, majd kitalálom.
Végül abban az egy órában videókat néztünk, beszélgettünk és hülyültünk. Nem tudom, régen is ezt csináltuk, de most más volt. Mindegy, hogy járunk és együtt vagyunk, de mintha valami... mondjuk egy szakadék lenne köztünk. Régebben sokat veszekedtünk, a legtöbb hülyeség volt. de mostanában nem igazán. Aztán jön ez, ez a kis piti ügy, és egy nagy foltot hagy. Lehet szünetet kéne tartani? Vagy végleg szakítani? Ezek a gondolatok durrantak az agyamba, miközben vele voltam. Ő az első fiúm, akivel február 14-én, pont Valentin-napon jöttem össze. Szóval lassan egy éve.

A beszélgetés

  - Marci - nyögtem.
Nem akartam megszólalni, mégis megtettem.Ő meg rögtön megértette, és gyorsan ellépett.
  - Bocs, csak...
  - Nem, nincs... semmi baj. - Nyeltem egyet.
Nem szólva semmit, elindultunk. Miért nem engedtem, hogy megcsókoljon? Hiszen én is azt akartam! Nem, nem akarhattam azt! Csabi...
Mire az iskolához értünk, tisztára megőrültem. De végül megráztam a fejem, és próbáltam elfelejteni. A szemét, az illatát, a majdnem-csókot...
  - Jó reggelt! - köszöntem a portásnak.
Marcival besétáltunk a terembe, és leültünk. És most tényleg a helyemre, ugyanis az elmúlt napokban a terem bal sarkában kaptam helyet. Artúrék úgy néztek rám, mintha, nem is tudom, az űrből érkeztem volna.
  - Khm... izé - makogtam, és Marcira néztem. Bólintott - Én tényleg nagyon sajnálom! Igazából, már nem is tudom, mi történt. Csak a húgomra akartam vigyázni. És nem tetszett, ahogy gondolod - fakadtam ki Artúrnak. - Tudod milyen rossz az látni, hogy kihasználják? Hallani azt, hogy csak le akarják fektetni? Én... csak nem akarom, hogy rossz dolgok történjenek vele, és ahelyett, hogy segítenél, az ellenkezőjét fújod, és veszekedni kezdesz velem! - És csönd.
Még azok is elhallgattak, akiknek, tulajdon képen, nem is szóltam-az egész osztály. Artúr ezzel mit sem törődve megszólalt.
  - Igazából... nekem kéne bocsánatot kérnem. Igazad volt. Egyrészt nem kéne beleszólnom, másrészt meg a nővére vagy, és vigyáznod kell rá. Én is sajnálom - sóhajtott fel.
Elmosolyodtam, és Majára néztem.
  - És azt is sajnálom, hogy kiabáltam. Pedig csak megpróbáltál felvidítani. Ne haragudj!
  - Ne haragszom! - állt fel, hogy megöleljen. Viszonoztam az ölelést.
Na, tehát így történt, h töri óra előtt, a napindítón kibékültem két emberrel. De kettő még hátra volt.
  Marcival a majdnem-csók után nem igazán beszéltem. és a dologról sem beszéltem senkinek, még Majának sem. De ez ebéd után nem foglalkoztatott, az viszont annál inkább, h beszéljek Vivivel. És meglepetésemre sikerült, mert együtt mentünk haza.
  - Hogyhogy... velem jössz haza, és nem mész sehova?
  - Kicsit... izé, összevesztünk Dáviddal.
  - Miért? - Kicsit sajnáltam, de azért örültem neki-hátha szakítanak.
  - Hát... nem akarok átmenni hozzá szombaton. Azt mondta, hogy egyedül leszünk nála. Meg, hogy... izé. Meglepetése van - mondta halkan.
  - Figyelj, Vivi. Nem akarok prédikálni, meg semmi. De egyet tudnod kell:le akar fektetni.
  - Azt hiszem, ezt már tudtam.
  - Hogy érted, hogy azt hiszed?
  - Hát, gondoltam rá. Miért akarna kettesben maradni velem?
 - Igazad van. Csak kérlek, vigyázz vele!
Bólintott.
  - Te, Dorcsi. Ti már... lefeküdtetek Csabival?
  - Öö... - lepődtem meg. - Nem. És még jó ideig nem is tervezem.
  - Szerintem szakítok vele.
  - Tényleg? - lepődtem meg még jobban. - Jól átgondoltad?
  - Eddig nem te voltál az, aki szét akart szedni minket? - mosolyodott el halványan.
  - De, csak nem szeretném, ha utána rosszul éreznéd magad.
  - nem fogom. Ígérem - ölelt át. És elhittem neki.

Marci

November van. Sosem szerettem. Most meg, hogy mindenki utál, és egyedül vagyok, különöse nem. Egy hónap múlva meg tizenhat leszek. Vajon addig megbékélnek velem? Csaknem utálhatnak a szülinapomon! Vagy de?
Szóval újra hétfő. Lassan sétáltam a hidegben, az őszi levelek között, és gondolkodtam. Még első félév van, ép-hogy megismertem az új fiút, és mindenkivel összevesztem. Hogy történhetett ez? És miért? Mikor észbe kaptam , már sírtam. Nem mehetek be sírós fejjel az iskolába! Megálltam, gyorsan letöröltem a könnyeket, és nem csináltam semmit. Nem volt kedvem iskolába menni. Ott csak leszidnak a tanárok, hogy nem tanulok, miért nincs kész a házim, csináljak már valami... A barátaim... Ó, bocsánat! A volt barátaim rám se néznek, ha meg ki akarok velük békülni, újra veszekedésbe torkollik. Például, mikor odamentem Artúrhoz, hogy kibéküljünk, ez lett belőle:
  - Nem, Dorina. Előbb gondold át a dolgokat! Ne szólj bele mindenkinek az életébe.
  - De ő a húgom! És téged ez miben érint? Ez az én magánügyem!
  - Először is, az az ő magánügye. Másodszor pedig, azért szóltam bele, mert elmondtad, és kikérted a véleményem! De erre te mit csinálsz? Besértődsz.
Ez volt Artúrral. Vivivel sem volt jobb:
  - Nem jöhetsz csak úgy be a szobámba! És te alapból nem jöhetsz be! - kiáltott rám, mikor beléptem a szobájába.
  - Ne haragudj, csak bocsánatot akartam kérni...
  - Nem érdekel! Miért szólsz bele az életembe? És miért fenyegeted a barátom?! Én se szólok bele az életedbe! Hagyj békén!
  - Vivi...
  - Húzz kifele!
Aztán egyik nap elmenetem Csabihoz:
  - Szia! - köszöntem rám, mikor nagy sokára kinyitotta az ajtót.
  - Mit akarsz?
  - Én csak bocsánatot szeretnék kérni...
  - Meg van bocsátva.
  - Tényleg?
  - Nem.- Ezzel rám csapta az ajtót.
A többieket meg el se mesélem.
Szóval, ott álltam reggel, egy utcányira a sulitól és a házunktól, de nem tudom, merre lépjek. Arra, ahol elbújhatok minden és mindenki elől, vagy ahol újra szembe kell néznem a kiközösítéssel?  Magamban segítségért kiabáltam. Amit meg is kaptam.
  - Mit csinálsz te itt? - kérdezte egy hang. Annyira hirtelen jött, és annyira megijedtem, hogy majdnem elestem.
  - Öö, állok - válaszoltam Marcinak, miközben ő elkapott.
  - Jól vagy?
  - Öö, khm. Nem.
Még mindig a könyökömet fogta, ahol elkapott, hogy ne zuhanyjak hátra. Ráadásul annyira közel voltunk egymáshoz, hogy majdnem összeért az orrunk. A csoki barna szemét néztem. Hívogató volt. Mámorító. 
Zavartan léptünk hátra egymástól. 
  - Megyünk? - kérdezte.
  - Már nem utálsz?
Felsóhajtott.
  - Sosem utáltalak.
  - Pedig úgy tűnt.
  - Figyelj - lépett újra közel hozzám. - Csak... összezavarodtam. Nem értettem, miért neheztelsz rám. Ideges lettem. De egyszer sem gondoltam arra, hogy utálnálak. 
És már megint a szeme! Istenem.
  - Mellesleg - tette hozzá -, szakítottam vele.
  - Mi? Tényleg - tértem magamhoz, mire bólintott. 
Ettől sokkal jobban éreztem magam. Ráadásul tudtam, hogy már nem neheztel rám. Mikor elindultunk, azért megkérdeztem.
  - De ugye... nem haragszol rám?
  - Dehogy, te lökött - ölelte át a vállamat. Zavarba jöttem, és valószínűleg ő is, mert rögtön észbe kapott, és elengedett. - És a többieket is kibékítjük, oké?
  - Jó. De segíts! - kértem. - Sehogy se tudom őket kiengesztelni! Bárhogy próbáltam, újra veszekedni kezdtünk.
  - Nyugi - állított meg. - Segítek. - És még közelebb hajolt. Nem tudtam, mit csináljak. Engedjek neki? Egyik részem szerette volna, ha megcsókol, a másik meg Csabira gondolt. Mit tegyek?

Egy szörnyű hét

Hol is kezdjem? A hetem pocsék volt. Sikerült Majával is összevesznem, a szüleimet meg kiakasztanom. És sokat sírtam. De akkor írom, mi történt hétfőn.
Reggel elkészülés, blabla. Vivi nem volt hajlandó velem jönni, Marcit meg elkerültem. Bementem az osztályterembe, ahol Maja boldogan fogadott. Aztán meglátta a bágyadt fejemet.
  - Hogy vagy?
Vállat vontam.
  - Sehogy. Csabi utál, Artúrral és Marcival összevesztem, Vivi hallani sem akar rólam, Dávidot meg meg tudnám fojtani.
  - Az jó - motyogta. Sosem volt jó a felvidításhoz. - Mit szólnál, ha délután elmennénk vásárolni? Vagy kivihetnénk Rómeót sétálni.
(Csak szólok, Rómeó a mi magyar vizslánk.)
  - Köszi, de semmi kedvem.
  - Naaa - mosolygott rám.
  - Tényleg, Maja.
  - De jó lesz. Ígérem - nógatott.
  - Nem! - szóltam rá, kissé hangosan.
  - Bocs - makokta, és kiment a teremből. Ő mindig is könnyen sértődős volt, így nem volt nehéz vele összeveszni. És mint megláttam, egész héten nem szólt hozzám. Ahogy a többiek sem. Kiközösítettek, nem voltak hajlandóak egyáltalán felém nézni. Majd belehaltam, h senki nem volt, akihez odamehettem volna. Még otthon sem, mert, ugye, Vivi mostanában nem a legalkalmasabb ember erre, apuval meg hát... Na. Ő apu. És anyuval sem tudtam megbeszélni, mert ő meg munkát keresett. So, szuper volt. Sokszor feküdtem csak úgy az ágyamon, és néztem ki a fejemből. Volt, mikor sírtam is. Mindig érzékeny voltam, a feleléseket sem nagyon bírom. De nem ide akartam kilyukadni, hanem oda, hogy... Hogy nem tudom. Most ez a blog az, ami megmenthet engem. Ha nem tudnám kinek elmondani, vagy csak leírni, megőrülnék. Az egyszer biztos.  Ja, és miért akasztottam ki a szüleimet? Az egyszerű. Csak folyton hisztiztem, és sikerült szereznem két egyest, és egy kettest. Ennyi az egész.

Egy rossz nap

Na, ma péntek van. És ma volt életem egyik legrosszabb napja. Dávid, Vivi, Atrúr, Marci, Csabi... Na, de inkább leírom mi történt.
Még ideges voltam Dávid miatt, ezért a második szünetben meg is kerestem. Ott állt a barátaival és Vivivel az ajtó mellett.
  - Khm, Dávid, beszélhetünk?
  - Öö, mit akarsz? - kérdezte Dávid.
  - Dorina, ne szadizd a a barátomat! - szólt közbe Vivi is.
  - Csak beszélni szeretnék vele. Gyere! - utasítottam, mert már a látványától is kikészültem.
Arrébb sétáltunk.
  - Idefigyelj! Miért vagy még a húgom batárja?
  - Semmi közöd hozzá.
  - Dávid - sziszegtem a fogaim közt. - Ha most nem takarodsz vissza, és mondod el neki, hogy vége, itt helyben tekerem ki a nyakad!
  - Nem teszem ki. Szeretem - húzta fel az orrát. Majdnem bemostam neki. Mi az, h szereti? Dehogy!
  - Te ne szívass már engem! - üvöltöttem rá. Erre már Vivi odajött.
  - Hagyd már békén, Dorcsi!
  - Nem! Dávid, mond el neki! Mond el neki, mit mondtál focin!
  - Vivi, a nővéred nem tudom miről beszél - fordult Dávid a húgomhoz. - Megfenyegetett, hogy hazudjam azt, hogy csak le akarlak fektetni - hazudta. Én meg eltátottam a számat.
  - Mi a franc?! Nem! Ez igaz! - tiltakoztam.
  - Dorina, fejezd már be! - kiáltott rám Vivi. - Elegem van belőled. Hagyj minket békén! - Ezzel megragadta a barátja karját, és visszacipelte az ajtó mellé.
Azt hittem, ott helyben felrobbanok. Maja nyugtatott le.
  - Jól vagy?
  - Nem! - mordultam rá. - Bocsi. Csak... - És elmeséltem neki. Ő meg a hatalmas szemével bólogatott. Közben Artúr is odajött, és neki is meséltem.
  - Hát... - kezdte Artúr, mikor befejeztem. - Részben igazad van.
  - Részben? Miért csak részben?
  - Hát, nekem sem tetszene, ha beleszólnál a kapcsolatomba. Ez Vivi élete.
  - De hát... Nem engedhetem, hogy összefeküdjenek! - Kezdetem megint dühös lenni.
  - Hát én nem toom - csavarta Maja az egyik hajtincsét. - Sztem Dorcsinak van igaza...
És, hát, Artúrral ezért vesztem össze. Hogy nem kéne beleszólnom, a húgom nem hülye, majd rájön, blabla. És tök rosszulesett, h ellenem volt. Ráadásul Marci is odajött, akivel, össze voltam veszve. Persze, ő is Artúr mellé állt.
  - Jó, persze! Állj csak mellé! - dühöngtem. - De lehetne önálló gondolatod is!
  - Mi? Nekem van! Csak én is úgy gondolom, hogy hagynod kéne a húgodat - védte magát.
  - Ja, hogyne - morogtam.
Végül, vele is veszekedni kezdetem, de a végén már nem Viviről.
  - De mi bajod van? - kérdezte dühösen Marci. - Nem csináltam semmit, tök normális voltam, te meg, hogy beszéltél velem!
  - Veled nem volt semmi bajom! Csak rossz kedvem volt!
  - Ja, persze! Amíg nem jött Eve... Várjunk csak! Te neked Evelinnel van bajod!
  - Igen! - böktem ki hirtelen. Basszus! Nem akartam elmondani. - Vagyis... izé.
  - Haha! - mutatott rám. - És vele mi bajod?
  - Hagyj már békén! Csak nem tetszik, ennyi!
  - És miért sírtál a bátyámnak?
  - Mivan? - sipítottam. Hogy az a...! Elmondta neki!
  - A bátyám mikor hazajött aznap, mikor összevesztünk, elmondta, hogy sírtál. Hogy miattam sírtál.
  - Nem miattad! Csak... rosszul voltam - védekeztem, de nem tudtam már, hogy kimászni belőle.
  - Aha, oké - intett, és lelépett. Én meg ott álltam, és néztem, hogy mi van.
  - Várj már! - kiáltottam utána.
  - Mi van? - fordult meg.
  - Bocs!
  - Aha, jó. - És tovább ment. Egész nap nem tudtam vele beszélni. Ahogy Artúrral sem. A csudába!
Iskola után Vivi bezárkózott a szobájába, én meg tébláboltam a házban. Rosszul éreztem magam Vivi, Marci és Artúr miatt. Csak sétáltam, és rájuk gondoltam. Közben anyu hazajött, és elmondta, h többet nem kell mennie az iskolájába tanítani (nem tudom írtam-e már), mert holnap már bezárják. Meg sem értettem, csak bólintottam. Utána Csabi hívott.
  - Szia!
  - Szia - motyogtam, és felbaktattam a szobámba.
  - Mi az, rossz kedvű vagy?
  - Aha - Lefeküdtem az ágyamra.
  - Hú, hallom. Mi történt?
  - Semmi!- csattantam fel.
  - Bocsi. - Hallottam a hangján, h rosszul esett neki.
  - Ne, te neked bocsi. Csak... szarul vagyok - sóhajtottam.
  - Ja, értem. Biztos nem akarod elmondani mi történt?
  - Csabi... Hagyjuk jó? Elegem van!
  - Nyugi!
  - Nem, nem tudok! Miért faggatsz? Mond már, mit akarsz hallani? Szar napom van, ennyi nem elég? Nincs kedvem elmesélni.
  - Ne haragudj már, hogy meg mertem kérdezni a barátnőmet, hogy miért van rossz kedve!
  - Nem, én csak... - kezdetem volna, de lerakta. Na, jó. A mai napból is elegem van!

Az öltözőben-Még mindig Dávid

   - Bocsi! - fordított hátat Marci.

Gyorsan felkaptam a pólóm és a nadrágom.

  - Jó, nézhetsz.

Megfordult.

  - Bocs, tényleg. Azt hittem, már kész vagy.

  - Semmi baj, oké - ráztam meg a fejem, miközben felkaptam a táskám, és együtt kimentünk az öltözőből. 

  - Amúgy jól áll rajtad a rózsaszín...

Céklavörös lettem.

  - Héé! - csaptam a karjára. - Csak egy másodpercig láttál, szóval nem láthattál túl sokat.

  - Mindent láttam - jelentette ki, mire még egyet ütöttem a vállára.

A többi nem fontos. Viszont az igen, h pontosan két hete volt, hogy szóltam Dávidnak. Miért is? JA, hogy nem fektetheti le a húgomat, és szakítson vele. De ő még mindig nem tette meg. Nem akartam Vivinek szólni, mert azt hinné, hazudok. És így is történt. Ma beszéltem vele.

  - Vivi, bemehetek? - kopogtam be az ajtaján.

  - Ahhha.

  - Szia - mosolyogtam rá.

  - Mi akarsz? - tért a lényegre. Az ágyán éppen a telefonját nyomkodta, és közben a töri könyvén feküdt.

  - Kedves vagy. Csak beszélni szeretnék veled, ööö... Dávidról.

  - Mi van vele? - Még csak fel sem nézett.

  - Szóval... hallottam ezt-azt még focin.

  - Aha.

  - Vivien, mond csak, figyelsz egyáltalán?

  - Nem vagyok Vivien! - kapta fel a fejét. Utálja, ha a teljes nevét mondjuk.

  - Akkor figyelj! Dávid csak... lefeküdni akar veled - mondtam ki nehezen.

  - Mi van? - Felült az ágyán. - Ezt most azért akarod elhitetni velem, mert nem akarod, hogy járjak valakivel, igaz? Csak szólok, nem fog bejönni!

  - Nem! Én igazat mondok. Dávid azt mondta az egyik fiúnak, hogy nem akar egy ilyen pisissel járni, csak le akar fektet...

  - Dorina! Nem akarom ezt hallgatni! - szakított félbe, és felállt az ágyról. - Ne adj be nekem meséket! Nem vagyok hülye,

  - Ajj, nem hazudok! Nem akar veled járni! Csak szégyenli, hogy szűz!

  - Na, jó! Most húzzál ki a szobámból! Isten hozott, lábad vigyen!

  - Vivi... - próbálkoztam még.

  - Nem - rázta meg a fejét. - Menj ki, de most azonnal.

És kimentem. Nem tudtam már mit tenni vele. De Dáviddal még igen.

Focin-az a hülye Dávid

Még nem is említettem, hogy milyen szakkörökre járok: foci, kosár és rajz. De konkrétan a fociról szeretnék beszélni. :D
So (angol szó, jelentése:tehát, szóval), minden héten csütörtökön van foci, amire csak, ismétlem CSAK fiúk járnak. Én vagyok egyedül lány. Mondjuk, nem bántam.Az osztályból Artúr, Henrik, Marci, Dani és Bence jött. Először, az edző (Zoli bá) összeszámolta hányan vagyunk, megkérdezte, ki fog maradni, blablabla. Végül két csoportra osztott minket (nem voltunk olyan sokan, huszonhatan), és az osztályból csak Marci került hozzám (akkor még nem voltunk összeveszve). Mindketten támadók voltunk, így előrementünk. Aztán elkezdődött a játék. Igazából, ha én focizom, akkor nem figyelek másra, csak a labdára, és a játékra. Megszűnik a világ. Kivéve most. Mert ott volt Marci. De mindegy, nem akarok erről beszélni.
Valahogy sikerült a labdára figyelnem, és kivédeni, átpasszolni, berúgni. De igazából nem is ezt akartam leírni. Hanem, hogy Dávid, a húgom barátnője is jár a szakkörre, és meghallottam miket beszélnek:
A fiú, akivel beszélt: Na, és jól csókol?
Dávid:Ki, Vivi? Mondhatni. Elmegy. De ő is jó lesz.
Fiú:Tényleg meg akarod csinálni?
Dávid:Naná! Legalább már nem leszek szűz. Tiszta ciki.
(Már itt majdnem ráugrottam.)
Fiú:És utána? Kidobod?
Dávid:Ja, persze. Kinek kell egy ilyen pisis?
Na, és ott, kész, vége. Rárontottam.
  - Te mégis mit képzelsz magadról, kisöcsém?! Ha?! Kinek képzeled magad? Hogy merészeled?! - ordítottam rá, úgy, h utána jó pár órán át fájt a torkom.
  - Te meg ki vagy? - kérdezett vissza Dávid.
  - Mi van? Én, kélek szépen, Dorina vagyok! Ez mond valamit? Nem hiszem. Akkor segítek. Annak a pisisnek a nővére, az! Akit nem fektetsz le!
Mindenki elhallgatott. Senki nem mert megszólalni, még Zoli bá sem. Nem csodálom. Ha a húgomról ilyeneket beszélnek...Végül folytattam.
  - Na, ide figyelj! - ráztam meg a mutatóujjam. - Nagyon szépen szakítasz Viviennel! Megértetted? - kérdeztem kicsit hangosabban, mire bólintott. - Ha nem teszed, esküszöm, kitekerem a nyakad! - sziszegtem. - Ja, és ha utána még egyszer a közelében látlak, nem állok jót magamért! Kicsinállak, öcsi!
A szemem szinte szikrákat szórt. És, mivel ez már a foci végén volt, mentünk is öltözni. Egyedül voltam egy öltözőben, így nyugodtan (már amennyire az voltam, Dávid után) öltözhettem. Éppen egy szál bugyiban és melltartóban álltam, és fel akartam venni a felsőm, mikor kinyílt az ajtó, Persze, felsikítottam, és eltakartam magam, mert elég szégyenlős vagyok.

Hazafele

Egyedül sétáltam haza, mert Vivi lelépett a barátjával. Persze Maja felajánlotta, hogy elkísér, de neki mennie kellett az anyukájával vásárolnia. Így, mint írtam, egyedül készültem hazaballagni. De a tervem meghiúsult.
  - Dorina! - hallottam meg a nevem, mikor átsétáltam az úttesten. - Dorina - lépett mellém Marci.
Meglepődtem.
  - Hát te? Nem a barátnőddel kéne lenned? - kérdeztem gorombán.
  - Mi a baj?
  - Semmi. Rossz kedvem van.
  - Ja, azt lát... Várj már, hova sietsz?! - ért ismét utol, mivel vagy harmadjára hagytam le.
Megálltam. Marcit olyan hirtelen érte, hogy nekem jött.
  - Dorina, mondd, jól vagy? Szerintem nem csak rossz kedved van, hanem velem van bajod.
  - Igazán? - fordultam felé. - Hogy lettél ilyen " Dorina szakértő" hirtelen? Honnan veszed, hogy bajom van veled? Rossz kedvem van, és kész! Hagyj békén! - kiáltottam rá.
Pislogás nélkül meredt rám, én meg elszégyelltem magam. Hogy lehetek ilyen tuskó? Hajaj.
  - Bocs, én... - kezdtem volna.
  - Nem, semmi baj - tette fel a kezét. - Tényleg, jó. Rossz kedved van. Békén hagylak. - Ezzel elment mellettem, és otthagyott. Én meg csak álltam ott szerencsétlenül, és rossz érzés tört rám. A gyomrom felfordult és könnyes lett a szemem. Rosszul voltam magamtól.
Nem tudom meddig állhattam ott, de egyszer csak Roland közeledett felém.
  - Mi van, rosszul vagy? - vigyorgott rám.
Nem bírtam megszólalni.
  - Hahó! - integetett előttem. - Jól vagy?
  - Ühüm - hümmögtem. - Én... izé - nyögtem ki.
  - Beteg vagy?
  - Nem, én... - És kész, vége. Elsírtam magam. Ott, az előtt a fiú előtt, aki miatt összevesztem a barátommal, és akinek az öccsével kiabáltam. Nem bírtam visszatartani, még nem is tudtam, h sírni fogok, csak úgy jött.
  - Dorina? - nézett rám ijedten. Látszott rajta, h nem tudja mit csináljon. Lerogytam a betonra.
  - Én ne-hem akartam! Nem tudom! - ráztam hevesen a fejem. - Mo-st meg elment! De mi-hért velem beszél-getett, h-ha barátnő-hője van? Mi ba-ajom van ne-hekem? - Ezeket már szó szerint üvöltve bőgtem.
  - Dorina, nyugi! - guggolt le mellém Roland.
És ismét nem tudom mennyi idő telhetett el, mert akkor nem is érdekelt. Én sírtam, Roland meg vigasztalt, és megpróbálta kitalálni mi bajom van. Végül, mikor már nem sírtam, csak összegömbölyödve ültem a földön, elmeséltem neki.
  - Először is, az a gagyi asztal tehet róla! Miért ötszemélyes? Miért nem négy? Akkor nem ült volna oda hozzánk az a... - Inkább nem írom le, mit mondtam, a kedves Evelinre. - És nem ismertem volna meg! És akkor nem lesz rossz kedvem, és nem üvöltöm le Marci fejét, és nem bőgök előtted.
  - Ki az a...? - Ő is azt a szót használta, amit én.
  - Marci barátnője - sóhajtottam.
  - Óó! Szóval te... De neked barátod van.
  - És? - értetlenkedtem. Tényleg nem értettem.
  - Miért jársz avval a... Csabival?
  - Mit miért? Mert szeretem - válaszoltam.
  - De neked tetszik Marci, nem?
  - Mivan? Nem! - hőköltem hátra.
  - Biztos vagy benne? - húzta fel a szemöldökét.
  - Na, jól van. Kösz a terápiát, és bocs ezért a kis... hisztiért - vigyorogtam rá, és felálltam.
Gyorsan elköszöntem tőle, és hazasiettem.

Foci után

Én mivel be voltam  fizetve ebédre, mentem is enni, ahogy az osztályból majdnem mindenki. Szóval a lényeg az, hogy Maja, Artúr és Marci is jött. 

  - Gyümölcsleves! Fúj! - fintorgott a barátnőm, miközben sorban álltunk. 

  - Én szeretem - vontam vállat. 

  - Én is - bólintott a társaság két fiútagja. Mondjuk, ez nem igazán lényeges dolog, de ez mindegy. 

Mikor megkaptuk a kajánkat, leültünk az ötszemélyes asztalokhoz, és enni kezdtünk.

  - Szerintetek rossz lett a mai dogám, ha csak hármat tudtam? Egy biztos jó lett... - tűnődött Maja. - Vagy nem?

  - Hát, ha az ötből három tuti jó lett, akkor az hármas - magyaráztam neki. - De jó lenne, ha legalább kettes lenne.

  - Nem toom - vont vállat, majd tovább evett. Oké.

  - Szíjjasztok! - lépett az asztal mellé egy vöröses-barnás hajú lány. Az arca szépnek is mondható lehetne (most jön a ha), ha nem lenne rajta, úgy öt tonna smink. Egyáltalán ez ki?

  - Szia - ráncoltam a szemöldököm. - Eltévedtél?

  - Mi? Nem - rázta meg a fejét. 

  - Szia! - nézett fel Marci. - Ő Evelin. 

  - De nyugodtan mondhatjátok, hogy Lin. Vagy Eve - mosolygott a lány. Vagyis Evelin.

  - Gyere, ülj le! - invitálta Marci.

  - Mi? Várj - rázta meg a fejem. - De konkrétan ki ez?

  - A barátnőm.

Na, és ott megállt a kezemben a villa. Van Marcinak barátnője? Mióta? Miért? Egyáltalán miért érdekel ez? ???

  - Ja - motyogtam. - Jó - turkáltam a rizsemben.

  - Na, gyere - húzta ki a barbi babának a széket Marci.

Ezek után nem tudom miért, de nem volt jó kedvem. Nem is nagyon szólaltam meg, csak hallgattam, ahogy faggatják Evelint a többiek.

  - Hányadikos vagy?

  - Tizedikes, évfolyam társak vagyunk. Tavaly is ide jártam.

  - Hány éves vagy?

  - Tizenhat.

Ésatöbbi, ésatöbbi. Csak nekem nem tetszik a lány? Vagy én vagyok ilyen? Érdekes.

  - Jól vagy? - bökdösött meg Artúr, mikor Marci és a cicababája elment. 

  - Aham, miért?

  - Mert olyan... csöndes vagy. És nem sokszor van ilyen.

  - Most azt akarod mondani, hogy sokat beszélek? - vontam fel a szemöldököm.

  - Ja, azt - biccentett nevetve.

  - Héé! - csaptam meg a karját. 

  - Most mi van? Tényleg túl sokat beszélsz. Csak mondod, mondod és mondod a magadét, akkor is, ha ez senkit nem érdekel - világosított fel. Na, kösz.

  - Ez kedves - mosolyodtam el.

  - Na, de látom, hogy van valami bajod.

  - Mi? Ki? Rosszul vagy? - kapcsolt Maja.

  - Mi, nem dehogy! Jól vagyok.

  - Miért nem szóltál semmit? Tök jó fej Marci barátnője.

  - Ja. Egy plázacica. Egy vinnyogó sminkdoboz - tűnődtem el. 

  - Ezért vagy szomi? Nem kedveled?

  - Nem igazán jön be.

  - Jó, és mentem, anyám írt - nyomkodta a telefonját Artúr, majd felállt. - Sziasztok. Holnap.

  - Szia - köszöntünk vissza.

Foci

Na, van valami, amit még meg sem említettem. Szeretek focizni. Jó, tudom, nem nagy dolog, de ebben jó is vagyok. És, h bebizonyítsam, elmondom, mi volt tesiórán.
Hatodik óra volt testnevelés (az utolsó), és kimentünk az udvaron lévő pályára focizni. A tanár (Láma Sándor) elosztott minket, és a lényeg az, hogy Artúrral és Majával voltam együtt. Mondjuk az utóbbi nem sokat tud a fociról, nem is igazán szereti, de ez mellékes.
  Szóval, mint írtam, azt mondják, jó vagyok benne, tudok is minden szabályt, stb. Nálunk Márk volt a kapus, a másik csapatban meg Marci. Mikor elkezdődött, kicsit bénáztam, mert rég játszottam, de végül belejöttem. Cseleztem, elrúgtam-berúgtam a labdát, kivédtem. Aztán már csak fél perc volt a játékból, és egyenlő állásunk volt, nem bírtam tovább nézni, ahogy szegény Maja küszködik Henrikkel, aki tök jó belőle, így odafutottam. Finoman félretoltam a barátnőmet, és Henrikre koncentráltam. Már vitte volna el a labdát, de kicseleztem, sarkon fordultam a gömbbel együtt, és vittem. Vittem az ellenség kapujához, ahol Marci állt, aki irrrtó jó, láttam is. Egy tizedmásodpercre megálltam Marci előtt, és aztán lőttem. Éééés igen!!! Bement! Marci éppen hogy hozzá ért, de kivédeni nem tudta. Megszólalt a síp, amely azt jelezte, vége a meccsnek.
  - Wááááá! - ugrott a nyakamba Maja. - Wii, ügyi voltál.
  - Köszi - vigyorodtam el.
  - Hé! - emelte fel a kezét Artúr, egy pacsiért, amibe természetesen beleütöttem.
  - Huh! - lihegett Marci. - Te tényleg tudsz játszani.
  - Hát - emeltem fel az állam viccesen -, köszönöm.
Tehát, ez volt tesiórán. Utána meg mindenki, aki be volt fizetve, ment az ebédlőbe enni.

Vivi furcsa viselkedése

Elég érdekes vacsora volt a mai. Ugyanis Vivi előállt egy kérdéssel. Anyu éppen leült, mi meg szedni kezdtük a krumplipürét.
  - Anya, nem lenne baj, ha azt mondanám, hogy járok valakivel? - tette fel a kérdést Vivi.
Anyunak kiesett a kezéből a villa.
  - Hogyan?
  - Baj lenne?
  - Hát, öö - köhécselt anyu. - Még kicsinek tartalak a kapcsolatokhoz.
  - De már három hónapja 15 vagyok! És mindegy is. Van barátom - húzta fel az orrát a húgom.
  - Mii? - kerekedett el apu szeme.
  - Ki? - fordultam én is felé.
  - Dávid.
  - Dávid? Az a szőke osztálytársad, ugye? Aki tetszett?
  - Igen - vigyorodott el.
  - Mióta? - szólt közbe anyu.
  - Tegnap óta.
  - Miért nem tudok róla? Egyáltalán... Nem túl korai?
  - Anyuu! Dorcsi is 15 volt mikor járni kezdett Dáviddal!
  - De te... más eset vagy. Olyan kicsinek tűnsz! - görbült le anyu szája. - És már csak te vagy a kicsi lányunk. Vagyis voltál, mert neked is csak Dávid lesz, vagy ki. Dorinával is ez volt.
  - Mi? Tényleg? - lepődtem meg. Észre sem vettem...
  - Igen - értett egye apu. - Elhanyagolsz minket. Minden idődet Csabival töltöd.
  - Hahó - intett Vivi. - Nem Dorcsiról van most szó, hanem rólam. Na! Van barátom, vagyis már nem vagyok kislány. Köszönöm a vacsorát - állt fel az asztaltól.
  - Kész vagy?
  - Igen.
Anyuék szomorúan nézek utána, ahogy felmegy a lépcsőn. Sóhajtottam. Valami nem volt rendben a húgommal. Máskor mindig olyan  szégyenlős, csendes lány volt. Nem lenne ilyen... határozott.
   - Beszélek vele - álltam fel én is. A szüleim csak bólintottak.
Felbaktattam  lépcsőn, és megálltam a húgom ajtaja előtt.
   - Vivi! - kopogtam be.
   - Mi van? - hallottam a hangját.
  - Talán bejöhetek?
  - Nem. Beszélgetek - jött a válasz. Mit sem érdekelve engem a hisztije, bementem.
  - Tedd le a telefont.
  - Hagyj már! - nyafogott. - Beszélgetek. Menj ki!
  - Tedd le - mondtam, de végül kikaptam a kezéből, és leraktam helyette.
  - Hééé!
  - Mi van veled? Olyan más vagy. Mi történt.
   - Ha azt hiszed, elkezdek ömlengeni, hogy milyen cuki barátom van, és, hogy hogy jöttünk össze, hülye vagy.
  - Ne beszélj így velem - szóltam rá nyugodtan. - Csak azt kérdeztem, hogy mi történt veled.
  - Semmi közöd hozzá. És ha megbocsátasz, a barátommal folytatnám a beszélgetést - nyújtotta ki a kezét a mobiljáért.
  - Nem - adtam neki vissza -, nem bocsátok meg. - Ezzel kimentem a szobából.

Nevek

A fárasztó, unalmas... (még tudnám ragozni), és egyáltalán nem várt hétfő. Egyáltalán minek van hétfő?? Miért nem kezdünk, mondjuk, keddel. Na, az sokkal jobban hangzik. De most már mind1.

Miután Csabival tisztáztuk a dolgokat, megbeszéltem Majával, aki nem vette ilyen lazán. Rögtön mindenféle összeesküvési elméletet szőtt, és úgy rakta össze a darabokat, mint egy puzzle. :D Esküszöm.

Reggel csak én indultam, mert Vivi második órára ment (beteg a tanár), és a szüleim dolgozni indultak. Mellesleg, apu állatorvos, anyu meg tanár. Most egy gimiben tanít, de az be fog zárni, így keresnie kell majd egy másikat. Tökmind1. Szóóval, elindultam, és miközben még zártam a kaput, valaki hátulról a frászt hozta rám.

  - Szia!

  - Úristen! - pördültem hátra. - A szívbajt hozod rám! - förmedtem Marcira.

  - Bocs - vigyorodott el.

  - Ez nem vicces! - sóhajtottam, és elraktam a kulcsom. - Gondolom, akkor együtt megyünk.

  - Aha. De csak ha nem baj.

  - Nem, dehogy. Vivi úgyse jön most.

Egy ideig csöndben sétáltunk, aztán megtörtem a csendet.

  - Nem is kérdeztem, fiú vagy lány tesód lesz? 

  - Lány - mosolygott felém.

  - Tényleg? Az tök jó. Gondolom anyukád örül, két fiú után.

  - Igen, végre bemutathatja majd a lányos ízlését is. Tudod, három férfi mellett...

  - Igen értem. Nálunk szegény apu van így - nevettem el magam. - Segítsek a nevekben? A húgomnak is én adtam nevet.

  - Még nem találtunk neki, pedig anyámnak sok ötlete volt, de apunak egy se tetszett.

  - Júúúúj, segíthetek? Lehetne, mondjuk, Gabi, Eszti, Heni, Alma... - hadartam boldogan.

  - Jó, rendben, lassabban! - csitított Marci. 

  - Jóóó, de tudod mi a kedvencem?

  - Mi?

  - Panni. Olyan aranyos! Kicsi kis Panka - mosolyodtam.

  - Tényleg aranyos, és még szép is. Majd felvetem az ötletet - ajánlotta.

  - Jaj, nem azért mondtam! - tiltakoztam.

  - Tudod, de nekem is tetszik.

Mosolyogva mentünk be az épületbe, de az osztályban már nem beszéltünk.

  - Szia, Dodo! - köszöntött Maja. - Hogyhogy vele - bökött Marcira - jöttél?

  - Szomszédok vagyunk - érveltem vállat vonva. Végül Maja is megvonta a vállát, és mesélni kezdett a tegnap látott filmjéről, amit én is láttam. 

Csabival meg mi van???

Hétvége van. Megint. Csabi meg nem válaszol az sms-eimre. Vagyisss. Nem válaszolt. Most meg bombáz velük. Úristen. már 11 küldött hirtelen. 13. 16!!! Csupa "szeretlek" , "sajnálom, hogy olyan voltam" , "Ugye nem haragszol??" . Most meg hív. Pillanat...
Nem értem.  Tíz percen beszélt, majd megkérdezte, hogy vagyok, mi van a suliban, valamint közölte, h nagyonnnn szeret. És mindjárt itt van. Mármint nálunk. Mi történt vele? Én ezt nem értem!!! Hupsz. Itt van, itt áll a kapuban! És van nála valami. Mennem kell. Pill...
Egy plüssmacit kaptam. És nem, szerintem nem ciki, mert immmmádom a plüssöket. Olyan puhák és szőrösek. Ráadásul szívecskéset kaptam. Meg egy hossssszú csókot. Meg  még egyet. Aztán pár "szeretlek, ugye tudod?" kérdést. Végül még egy (most már tényleg csak egyet! :D ) csókot, és egy szeretlek-et. Azta! Csabival történt valami, vagy csak tényleg sajnálja, és megváltozott. Foggalmam sincsen, de gondolkoznom kell, és muszáj megtárgyalnom a dolgot Majával, úgyhogy hívom.
U. í. : Bocs, h ilyen rövideket írok, de hát... Nem tehetek róla, képtelen vagyok még egy percet írni, úgyhogy pusszancs! ;)

Dávid

Ma tök  korán keltem, mert Csabi járt a fejemben. Rám csukta az ajtót! És fura volt. Mindegy, korán keltem, karikákkal a szemem alatt. Mint akinek bevertek. Pff.
Vivivel indultam iskolába, aki arról hadovált, h millllyen helyes az a fiúúú. Én meg megkérdeztem, hogy kiről van szó. Vivi elvörösödött.
  - Mi? Miről beszélsz?
  - A helyes fiúról. Az előbb róla áradoztál - világosítottam fel.
  - Milyen helyes fiú? - tetetett csodálkozást.
Sóhajtottam.
  - Nem akarod elmondani?
  - Hááát... Khm. Izé. Dávid - mondta ki gyorsan.
  - Dávid - ízlelgettem. - Osztálytárs?
  - Ja, izé. Aha - hebegte.
  - Hm.
Az út további részében Vivi csendben, piros arccal bámulta a járdát, én meg gondolkoztam, hogy milyen Dávidról lehet szó. Az a csámpás? Vagy az a szemüveges? Vaaaagy... Vagy az a helyes, szőke hajú. Róla lehet szó.
Az első szünetben, mikor kiértünk az udvarra, Marci megkérdezte, mi van Csabival.
  - Őszintén? Nem tudom - ráztam a fejem.
  - Hogyhogy? - nézett fel Artúr.
  - Napokig vártam, nem történt semmi. Tegnap meg átmentem hozzá. És furcsa volt. Rám csapta az ajtót!
  - Mi? Miért?
  - Azt mondta, nem mehetek be, mert az anyukája vendégeket vár. És rám csukta.
  - Tényleg? Ne haragudj! - sajnálkozott Marci.
  - Á - legyintettem. - Szerintem már nem erről van szó. De hagyom őt.
Végül dobtuk a témát, és jókedvűen beszéltünk másról. Közben Marcit néztem, ahogy nevetett. A csoki barna szeme ragyogott, a szája fülig ért. Mi van? Ezt minek írtam le?? Hah, hagyjuk.

Csabi

Hát, őt elég nehéz követni. Van, hogy percenként változik a hangulata, van, h csak a szokásos. De most? Most goromba. Mikor felhívom, mindig leráz. Néha idegesen, de van olyan, amikor kedvesen. Ilyenkor inkább békén hagyom. De van egy érdekes dolog. Mikor megelégeltem a dühöngése okát, átmentem hozzá. Tudtam, vasárnap lévén otthon van, ergó, tudunk beszélni. Háromszor csengettem. Már éppen megint megtettem volna, de végre kinyílt az ajtó. Csabi kócosan, meglepetten, de közben meg zavartan nézett rám.
  - Szia, minden oké? - ráncoltam a szemöldököm.
  - Ja, persze - bólintott.
Vártam, h behívjon, vagy megkérdezze, mi járatban, de ez nem történt meg.
  - Öö - röhögtem el magam kínosan. - Nem engedsz be? Beszélni szeretnék.
  - Ó, most, izé - köhécselt. - Nem lehet.
  - Mi? Miért?
  - Csak, ööö. Anyu vendégeket vár.
  - Tényleg? - lepődtem meg, még jobban. - Ja, akkor oké. Majd később...
  - Ja, később - bólintott, és rám csukta az ajtót. Se szia, se puszi. Semmi. Rám csukta az ajtót! Ledöbbenve álltam ott vagy két percig. Hát, oké.
Igazából, a vacsi utáni napon Artúrék nem hagytak minket békén (mármint engem, Marcival), tudni akarták, mik történtek. Én félig dühösen, félig nevetve meséltem a kérdéseket, amiket Roland tett fel. Visszaemlékezve nem is volt olyan durva. Ha nem lettem volna benne, akkor én is élveztem volna. Volna. De ott ez a szó, szóval mindegy. Marci többször is bocsánatot kért a bátyja miatt, de biztosítottam, h nem haragszom.  Sőt, még nevettünk is rajta.

A vacsora

Egész nap zsörtölődtem. Marciékkal vacsizni? Hú, de jó! Hát, tényleg elég ciki volt.
Mint kiderült, Marci is tudott róla, második szünetben szóba is hozta.
  - Veletek vacsorázunk, ugye? - kérdezte, mikor megálltam a szokott helyünkön, a fa alatt.
  - Öö, aham - motyogtam.
  - Mi? Együtt vacsiztok? - szólt közbe Maja.
  - Ööö. Izé. Aha. De anyu miatt. Ő akarta. - szabadkoztam.
  - Minek? - kérdezett bele Artúr is.
  - Mert Marciék most költöztek ide. Szomszédok lettünk.
  - Télleg? - mosolygott Maja.
  - Aha - bólintott Marci.
És innentől kezdve, minden szünetben ott maradt velünk. Mármint Marci. Eléggé feszengtem, ami engem is meglepett. De ez mellékes. Mikor vége lett az óráknak, Marcival mentem haza. Vivi nem velünk jött, neki csak öt órája volt, nekünk meg hat. Csendben sétáltunk egymás mellett.
  - Öm, azt hiszem, Csabi is jönne - néztem fel a telómból. Ugyanis Csabival sms-eztem éppen, és megemlítettem neki a vacsora dolgot.
  . Csabi? - ráncolta a szemöldökét Marci.
  - A barátom.
  - Ja, jó. Nem gond.
Aha. Akkor még nem volt gond. Később szerintem már igen.
A kapuban elköszöntünk egymástól, mondván, egy óra múlva találkozunk. Mikor bementem a házba, anyu kiabált nekem.
  - Szívem, te vagy az? Gyere már, segíts!
Ezért ledobtam a táskám, és odamentem anyunak segíteni. Adta az instrukciókat, én meg megcsináltam. Fél óra múlva felküldött, h megcsináljam a házim. Így is tettem. Mikor már csak egy mondatott kellett írnom, megjött Csabi.
  - Szia - jött oda hozzám, és megpuszilta a homlokom.
  - Szia, pillanat.
  - Oké - ült le az ágyamra.
Végül kész lettem, és pár perc elteltével anyu nyitott be, mert megjöttek Marciék.
  - Megyek - sóhajtottam.
Lent Marci, a terhes (nem is tudtam, csak nagy a hasa) anyukája, és gondolom Marci bátyja ácsorgott.
  - Sziasztok! - köszöntem.
  - Helló - intett Csabi, mikor könyökkel meglöktem.
  - Sziasztok! - jött oda hozzánk Marci anyukája. - Vártam, hogy megismerjelek. Marci szerint kedves lány vagy. Biztos így van. Margit vagyok.
  - Ó, én Dorina. Ő a barátom - mutattam Csabira -, Csabi.
  . Örvendek - fürkészte Csabi Marcit. Jaj, ne! Ez a féltékeny nézése. Ezekre gondoltam akkor.
  - Én is - mosolygott Margit. - Ő pedig - mutatott a másik fiúra - Roland, a nagyobbik fiam.
  - Szia - intett nekem, és a vakítóan zöld szemével, fél mosollyal az arcán nézett végig rajtam. De mikor észrevette, h Csabi eléggé gorombán méregeti, röhögve a vörös hajába túrt.
  - Na, üljünk asztalhoz! - szólt anyu. Az úgy történt, h Csabi még véletlenül sem engedte, hogy Marci, vagy Roland mellé üljek, így Margit és közé kerültem. Mellette Vivi, apu, anyu, Roland és Marci. Az evés a felnőtteknek nevetősen, nekünk, gyerekeknek kínosan telt. Hol az egyikük mesélt cikis dolgokat, hol a másik. Ha nem meséltek, akkor kérdezősködtek. Azt utálom legjobban, mikor Csabi és az én kapcsolatomat szadizzák. Mert itt is az történt, csakhogy nem felnőtt kérdezősködött, hanem Roland. Cikis, nem cikis dolgokat kérdezett, és úgy láttam, élvezi. Csabit meg idegesítette. Én meg nem értettem mi van. És hogy mi lesz. Roland addig idegesítette Csabit, aki végül megelégelte, és felállt az asztaltól.
  - Elnézést, de én befejeztem. Dorina, kikísérsz?
  - Persze - álltam fel. - Mindjárt jövök.
Kikísértem Csabit, aki dühös volt.
  - Nem hiszem el! Dorina, ugye nem mész vissza?
  - Ott lakom - ráncoltam a szemöldököm.
  - Tudod, hogy értem.
  - Csak féltékeny vagy. És ez cuki - öleltem át, majd elköszöntünk.
Visszamentem a házba, ahol már pakoltak az asztalról. Roland és Marci éppen beszélgettek, így odamentem.
  - Ez muszáj volt? - kérdeztem Rolandot.
  - Mi? - vigyorgott.
  - Minek hoztál fel ilyen kínos témákat?
  - Kínos? Csak kíváncsi voltam.
  - Annyira csak nem, hogy azt kérdezd, megcsalt-e. Vagy, hogy lefeküdtünk-e már! - morogtam.
  - Miért, igen? - vonta fel a szemöldökét.
  - Nincs közöd hozzá!
  - Szóval igen - vette le a következtetést.
  - Nem! - hőköltem vissza. Mert tényleg nem.
  - Valóban?
  - Tényleg nem - sóhajtottam. - De amúgy meg semmi közöd hozzá. Hogy lehetsz ilyen tolakodó?
  - Marci azt nem mondta, hogy ilyen goromba is tudsz lenni - röhögött fel.
  - Bocsi Roli miatt - húzott félre Marci. - Kicsit zizi.
  - Hallottam! - röhögött Roland.
  - Semmi baj - mosolyodtam el. - Csak Csabit kell kiengesztelnem.
  - Aha - morogta, majd visszament a bátyjához. Most meg mi van?

Iskolában-első nap 2.

Na, akkor folytatom. :)
Szégyenlősen hátrafordultam, és kérdőn néztem Artúrra, aki Marcival beszélgetett.
  - Mi az? - kérdezte egy idő után. Mármint Artúr.
  - Öö, izé. Honnan ismered? - mutattam Marcira.
  - Ő is kosárra jár.
  - Ó, ja - bólintottam, és visszafordultam.
Maja zavartan méregetett, majd hadarni kezdett egy zenéről. Aha, csak nem nagyon tudtam miről beszél. Őszintén most sem.
A nap jól telt, meleg volt, szünetekben Majával és Artúrral beszélgettünk, órákon Rita oktatott ki minket. A nap végén mindenki hazaballagott. Majával megdumáltuk, h majd beszélünk facebook-on.
Vivivel baktattam haza, csendben. Éppen nyitottam a kaput, mikor mit látok?! A másik oldalon, Marci lép be a kapun. Mi van? A szomszédunk lett, vagy mi van? És akkor bevillant. Hát persze. anyu mesélte, h meghívta holnapra az új szomszédokat vacsorára. Ajj már! Még mindig nem értem mi bajom van, de valamiért nem tetszik. Marcit várjuk vacsorára? Még mindig ezen dühöngök.

Iskolában-első nap

Elég ramatyul keltem, a hajam összevissza állt, és az éjjeli sms-ezés (Csabival) miatt nehezen nyitottam ki a szemem. Ráadásul leöntöttem a húgom, és magamat is kakaóval, aztán elcsúsztam a fürdőben. Na, szóval jó volt a reggelem.
Anyu vitt minket suliba, a nagy meleg és az ünneplők miatt. Mikor kirakott minket, elhadarta, h jól viselkedjünk, blablabla. Vivinek többet beszélt, mert ugye, ő kilencedikes, nem tudja a járást. (:D) Anyu megkért, hogy mondjam el neki, mit hogy kell, meg ilyenek.
  - Szóval... - kezdtem magyarázni Vivinek, aki unottan bólogatott. Míg beértünk hadarva beszéltem hozzá, miközben páran odaköszöntek nekünk. Vagyis nekem. Mindegy.
Vivi bement a termébe, így én is beléptem az enyémbe.
  - Sziasztok!
  - Szia - köszöntek vissza páran. Mosolyogva leültem, aztán Maja rögtön a nyakamba borult.
  - Szijjja!
  - Szia - motyogtam a vállába.
  - Úú, képzeld - kezdte mesélni a tegnap este látott filmjét. Érdeklődve hallgattam, mikor valaki hátulról megcsikizett.
  - Ááá! - ugrottam fel, és szembe találtam magam Artúrral. Huncut mosollyal nézett, miközben még a szinte villogó zöld szeme is nevetett.
  - Jó reggelt!
  - Áá! - ugrottam a nyakába. Igaz, szinte egész nyáron láttam, de az utolsó héten a szüleivel és a két húgával elment nyaralni.
Csengetésig beszélgettünk, aztán Rita, az ofőnk (nem fogok nénizni meg bácsizni) belépett a terembe, és megkért, hogy kettesével álljunk be. A beállás az ajtó elé nem igazán úgy sikerült, ahogy az ofő gondolta, de mindegy. Megvártuk, h bemondják az osztályunkat, és be is robogtunk a tesiterembe. Az előadás uncsii volt, mint mindig. Ezek után vissza a termünkbe, h Rita megtartsa a három osztályfőnöki órát. Mikor mi bementünk és leültünk,  az ofő megállt az ajtóban.
  - Gyerekek! Van valaki, akit be szeretnék mutatni. Kérlek, figyeljetek! - szólt ránk, mire végre csend lett. - Na. Gyere! - intett az ajtónak. Vagyis aki kint állt.
Egy fiú jött be a terembe, ünneplőben, szőkés hajjal, és csoki barna szemekkel. A gyomrom megremegett, és pislogás nélkül meredtem az idegenre.
  - Ő itt Boksa Marcell - lépett Rita ezek szerint Marci mellé. - Az előző iskolájából azért jött el, mert elköltöztek. Fogadjátok szeretettel!
  - Hali! - köszöntek neki a többiek.
  - Helló! - intett Marci.
  - Ülj le valahova. - mutatott az ülőhelyekre Rita. Marci leült mögénk, Artúr mellé.
  - Na, akkor... - kezdte az ofő.
Egész órán furán néztem magam elé. Ki ez? Ki ez a fiú? Mi van? Ezek az értelmes kérdések vonatoztak a fejemben, mikor Maja megrángatott.
  - Föld hívja Dorinát!
  - Itt vagyok! Mi van?
  - Kicsöngettek. Mi van veled?
  - Semmi - néztem rá zavartan.
Na, de mennem kell, anyu kiabál a vacsora miatt. Majd folytatom. ;)

Iskolakezdés előtt

Holnap suli. Hm. Örülök, mert jó osztályom van, bár, Majával és Artúrral taliztam a szünetben. :) Na, de most az a kérdés, h ki az a Maja. Ő a legjobb barátnőm, vagyis az én LB-m. Artúr is az LB-m, csak ő fiú. :D Róluk ennyi. A szünetem érdekesebb: voltam a Balatonon, két hetet, voltam vidámparkban, moziban, strandon, és a legtöbb programomban benne voltak Majáék. Természetesen. Sokszor unatkoztam, de akkor vagy neteztem, vagy felhívtam Maját, és dumcsiztunk. A húgommal (igen, van egy húgom), Vivivel nem mindig tudok kommunikálni, ugyanis vagy a könyveit bújja, vagy a facén lóg, vagy a harmadik lehetőség: áthívja a barátnőit, és a szobájában sikoltoznak. Ami elég idegesítő, de ha meg merek szólalni, bevágja a durcát. Na, mindegy. Visszatérek inkább a holnapra, meg a sulira. Már minden be van vásárolva, talán több minden is, mint kéne (igen, anyu kicsit túlreagálja, h iskolába megyünk), de az mellékes. Az osztálytársaimmal tartottam a kapcsolatot, virtuálisan. Mert csak a Facebook-on beszéltünk. :D Na, de mivel Csabi, a barátom rám csörgött, h mindjárt átjön, mennem kell készülődni. Csak nem várhatom kócos hajjal, kopott nadrágban, és elnyúlt pólóban! Szóval, holnap jelentkezem. :)

Ismerkedés:P

Kovács Dorina vagyok, tizenöt éves. Most megyek tizedikbe, aminek örülök. Jaj, nem vagyok stréber, csak szeretem az osztálytársaimat, és jó, mert végre nem mi vagyunk a legkisebbek. Kezdetnek még elmondom, hogy nem, nincs helyes fiú az iskolában, és nem , nem járok Artúrral, mert már van barátom. Igen, Csabi a barátom. Na, most, hogy ezeket tisztáztuk, vége az ismerkedésnek, a további jó szórakozást!