Hazafele

Egyedül sétáltam haza, mert Vivi lelépett a barátjával. Persze Maja felajánlotta, hogy elkísér, de neki mennie kellett az anyukájával vásárolnia. Így, mint írtam, egyedül készültem hazaballagni. De a tervem meghiúsult.
  - Dorina! - hallottam meg a nevem, mikor átsétáltam az úttesten. - Dorina - lépett mellém Marci.
Meglepődtem.
  - Hát te? Nem a barátnőddel kéne lenned? - kérdeztem gorombán.
  - Mi a baj?
  - Semmi. Rossz kedvem van.
  - Ja, azt lát... Várj már, hova sietsz?! - ért ismét utol, mivel vagy harmadjára hagytam le.
Megálltam. Marcit olyan hirtelen érte, hogy nekem jött.
  - Dorina, mondd, jól vagy? Szerintem nem csak rossz kedved van, hanem velem van bajod.
  - Igazán? - fordultam felé. - Hogy lettél ilyen " Dorina szakértő" hirtelen? Honnan veszed, hogy bajom van veled? Rossz kedvem van, és kész! Hagyj békén! - kiáltottam rá.
Pislogás nélkül meredt rám, én meg elszégyelltem magam. Hogy lehetek ilyen tuskó? Hajaj.
  - Bocs, én... - kezdtem volna.
  - Nem, semmi baj - tette fel a kezét. - Tényleg, jó. Rossz kedved van. Békén hagylak. - Ezzel elment mellettem, és otthagyott. Én meg csak álltam ott szerencsétlenül, és rossz érzés tört rám. A gyomrom felfordult és könnyes lett a szemem. Rosszul voltam magamtól.
Nem tudom meddig állhattam ott, de egyszer csak Roland közeledett felém.
  - Mi van, rosszul vagy? - vigyorgott rám.
Nem bírtam megszólalni.
  - Hahó! - integetett előttem. - Jól vagy?
  - Ühüm - hümmögtem. - Én... izé - nyögtem ki.
  - Beteg vagy?
  - Nem, én... - És kész, vége. Elsírtam magam. Ott, az előtt a fiú előtt, aki miatt összevesztem a barátommal, és akinek az öccsével kiabáltam. Nem bírtam visszatartani, még nem is tudtam, h sírni fogok, csak úgy jött.
  - Dorina? - nézett rám ijedten. Látszott rajta, h nem tudja mit csináljon. Lerogytam a betonra.
  - Én ne-hem akartam! Nem tudom! - ráztam hevesen a fejem. - Mo-st meg elment! De mi-hért velem beszél-getett, h-ha barátnő-hője van? Mi ba-ajom van ne-hekem? - Ezeket már szó szerint üvöltve bőgtem.
  - Dorina, nyugi! - guggolt le mellém Roland.
És ismét nem tudom mennyi idő telhetett el, mert akkor nem is érdekelt. Én sírtam, Roland meg vigasztalt, és megpróbálta kitalálni mi bajom van. Végül, mikor már nem sírtam, csak összegömbölyödve ültem a földön, elmeséltem neki.
  - Először is, az a gagyi asztal tehet róla! Miért ötszemélyes? Miért nem négy? Akkor nem ült volna oda hozzánk az a... - Inkább nem írom le, mit mondtam, a kedves Evelinre. - És nem ismertem volna meg! És akkor nem lesz rossz kedvem, és nem üvöltöm le Marci fejét, és nem bőgök előtted.
  - Ki az a...? - Ő is azt a szót használta, amit én.
  - Marci barátnője - sóhajtottam.
  - Óó! Szóval te... De neked barátod van.
  - És? - értetlenkedtem. Tényleg nem értettem.
  - Miért jársz avval a... Csabival?
  - Mit miért? Mert szeretem - válaszoltam.
  - De neked tetszik Marci, nem?
  - Mivan? Nem! - hőköltem hátra.
  - Biztos vagy benne? - húzta fel a szemöldökét.
  - Na, jól van. Kösz a terápiát, és bocs ezért a kis... hisztiért - vigyorogtam rá, és felálltam.
Gyorsan elköszöntem tőle, és hazasiettem.