Hol is kezdjem? A hetem pocsék volt. Sikerült Majával is összevesznem, a szüleimet meg kiakasztanom. És sokat sírtam. De akkor írom, mi történt hétfőn.
Reggel elkészülés, blabla. Vivi nem volt hajlandó velem jönni, Marcit meg elkerültem. Bementem az osztályterembe, ahol Maja boldogan fogadott. Aztán meglátta a bágyadt fejemet.
- Hogy vagy?
Vállat vontam.
- Sehogy. Csabi utál, Artúrral és Marcival összevesztem, Vivi hallani sem akar rólam, Dávidot meg meg tudnám fojtani.
- Az jó - motyogta. Sosem volt jó a felvidításhoz. - Mit szólnál, ha délután elmennénk vásárolni? Vagy kivihetnénk Rómeót sétálni.
(Csak szólok, Rómeó a mi magyar vizslánk.)
- Köszi, de semmi kedvem.
- Naaa - mosolygott rám.
- Tényleg, Maja.
- De jó lesz. Ígérem - nógatott.
- Nem! - szóltam rá, kissé hangosan.
- Bocs - makokta, és kiment a teremből. Ő mindig is könnyen sértődős volt, így nem volt nehéz vele összeveszni. És mint megláttam, egész héten nem szólt hozzám. Ahogy a többiek sem. Kiközösítettek, nem voltak hajlandóak egyáltalán felém nézni. Majd belehaltam, h senki nem volt, akihez odamehettem volna. Még otthon sem, mert, ugye, Vivi mostanában nem a legalkalmasabb ember erre, apuval meg hát... Na. Ő apu. És anyuval sem tudtam megbeszélni, mert ő meg munkát keresett. So, szuper volt. Sokszor feküdtem csak úgy az ágyamon, és néztem ki a fejemből. Volt, mikor sírtam is. Mindig érzékeny voltam, a feleléseket sem nagyon bírom. De nem ide akartam kilyukadni, hanem oda, hogy... Hogy nem tudom. Most ez a blog az, ami megmenthet engem. Ha nem tudnám kinek elmondani, vagy csak leírni, megőrülnék. Az egyszer biztos. Ja, és miért akasztottam ki a szüleimet? Az egyszerű. Csak folyton hisztiztem, és sikerült szereznem két egyest, és egy kettest. Ennyi az egész.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése