Csabi

Hát, őt elég nehéz követni. Van, hogy percenként változik a hangulata, van, h csak a szokásos. De most? Most goromba. Mikor felhívom, mindig leráz. Néha idegesen, de van olyan, amikor kedvesen. Ilyenkor inkább békén hagyom. De van egy érdekes dolog. Mikor megelégeltem a dühöngése okát, átmentem hozzá. Tudtam, vasárnap lévén otthon van, ergó, tudunk beszélni. Háromszor csengettem. Már éppen megint megtettem volna, de végre kinyílt az ajtó. Csabi kócosan, meglepetten, de közben meg zavartan nézett rám.
  - Szia, minden oké? - ráncoltam a szemöldököm.
  - Ja, persze - bólintott.
Vártam, h behívjon, vagy megkérdezze, mi járatban, de ez nem történt meg.
  - Öö - röhögtem el magam kínosan. - Nem engedsz be? Beszélni szeretnék.
  - Ó, most, izé - köhécselt. - Nem lehet.
  - Mi? Miért?
  - Csak, ööö. Anyu vendégeket vár.
  - Tényleg? - lepődtem meg, még jobban. - Ja, akkor oké. Majd később...
  - Ja, később - bólintott, és rám csukta az ajtót. Se szia, se puszi. Semmi. Rám csukta az ajtót! Ledöbbenve álltam ott vagy két percig. Hát, oké.
Igazából, a vacsi utáni napon Artúrék nem hagytak minket békén (mármint engem, Marcival), tudni akarták, mik történtek. Én félig dühösen, félig nevetve meséltem a kérdéseket, amiket Roland tett fel. Visszaemlékezve nem is volt olyan durva. Ha nem lettem volna benne, akkor én is élveztem volna. Volna. De ott ez a szó, szóval mindegy. Marci többször is bocsánatot kért a bátyja miatt, de biztosítottam, h nem haragszom.  Sőt, még nevettünk is rajta.