Marci

November van. Sosem szerettem. Most meg, hogy mindenki utál, és egyedül vagyok, különöse nem. Egy hónap múlva meg tizenhat leszek. Vajon addig megbékélnek velem? Csaknem utálhatnak a szülinapomon! Vagy de?
Szóval újra hétfő. Lassan sétáltam a hidegben, az őszi levelek között, és gondolkodtam. Még első félév van, ép-hogy megismertem az új fiút, és mindenkivel összevesztem. Hogy történhetett ez? És miért? Mikor észbe kaptam , már sírtam. Nem mehetek be sírós fejjel az iskolába! Megálltam, gyorsan letöröltem a könnyeket, és nem csináltam semmit. Nem volt kedvem iskolába menni. Ott csak leszidnak a tanárok, hogy nem tanulok, miért nincs kész a házim, csináljak már valami... A barátaim... Ó, bocsánat! A volt barátaim rám se néznek, ha meg ki akarok velük békülni, újra veszekedésbe torkollik. Például, mikor odamentem Artúrhoz, hogy kibéküljünk, ez lett belőle:
  - Nem, Dorina. Előbb gondold át a dolgokat! Ne szólj bele mindenkinek az életébe.
  - De ő a húgom! És téged ez miben érint? Ez az én magánügyem!
  - Először is, az az ő magánügye. Másodszor pedig, azért szóltam bele, mert elmondtad, és kikérted a véleményem! De erre te mit csinálsz? Besértődsz.
Ez volt Artúrral. Vivivel sem volt jobb:
  - Nem jöhetsz csak úgy be a szobámba! És te alapból nem jöhetsz be! - kiáltott rám, mikor beléptem a szobájába.
  - Ne haragudj, csak bocsánatot akartam kérni...
  - Nem érdekel! Miért szólsz bele az életembe? És miért fenyegeted a barátom?! Én se szólok bele az életedbe! Hagyj békén!
  - Vivi...
  - Húzz kifele!
Aztán egyik nap elmenetem Csabihoz:
  - Szia! - köszöntem rám, mikor nagy sokára kinyitotta az ajtót.
  - Mit akarsz?
  - Én csak bocsánatot szeretnék kérni...
  - Meg van bocsátva.
  - Tényleg?
  - Nem.- Ezzel rám csapta az ajtót.
A többieket meg el se mesélem.
Szóval, ott álltam reggel, egy utcányira a sulitól és a házunktól, de nem tudom, merre lépjek. Arra, ahol elbújhatok minden és mindenki elől, vagy ahol újra szembe kell néznem a kiközösítéssel?  Magamban segítségért kiabáltam. Amit meg is kaptam.
  - Mit csinálsz te itt? - kérdezte egy hang. Annyira hirtelen jött, és annyira megijedtem, hogy majdnem elestem.
  - Öö, állok - válaszoltam Marcinak, miközben ő elkapott.
  - Jól vagy?
  - Öö, khm. Nem.
Még mindig a könyökömet fogta, ahol elkapott, hogy ne zuhanyjak hátra. Ráadásul annyira közel voltunk egymáshoz, hogy majdnem összeért az orrunk. A csoki barna szemét néztem. Hívogató volt. Mámorító. 
Zavartan léptünk hátra egymástól. 
  - Megyünk? - kérdezte.
  - Már nem utálsz?
Felsóhajtott.
  - Sosem utáltalak.
  - Pedig úgy tűnt.
  - Figyelj - lépett újra közel hozzám. - Csak... összezavarodtam. Nem értettem, miért neheztelsz rám. Ideges lettem. De egyszer sem gondoltam arra, hogy utálnálak. 
És már megint a szeme! Istenem.
  - Mellesleg - tette hozzá -, szakítottam vele.
  - Mi? Tényleg - tértem magamhoz, mire bólintott. 
Ettől sokkal jobban éreztem magam. Ráadásul tudtam, hogy már nem neheztel rám. Mikor elindultunk, azért megkérdeztem.
  - De ugye... nem haragszol rám?
  - Dehogy, te lökött - ölelte át a vállamat. Zavarba jöttem, és valószínűleg ő is, mert rögtön észbe kapott, és elengedett. - És a többieket is kibékítjük, oké?
  - Jó. De segíts! - kértem. - Sehogy se tudom őket kiengesztelni! Bárhogy próbáltam, újra veszekedni kezdtünk.
  - Nyugi - állított meg. - Segítek. - És még közelebb hajolt. Nem tudtam, mit csináljak. Engedjek neki? Egyik részem szerette volna, ha megcsókol, a másik meg Csabira gondolt. Mit tegyek?

Egy szörnyű hét

Hol is kezdjem? A hetem pocsék volt. Sikerült Majával is összevesznem, a szüleimet meg kiakasztanom. És sokat sírtam. De akkor írom, mi történt hétfőn.
Reggel elkészülés, blabla. Vivi nem volt hajlandó velem jönni, Marcit meg elkerültem. Bementem az osztályterembe, ahol Maja boldogan fogadott. Aztán meglátta a bágyadt fejemet.
  - Hogy vagy?
Vállat vontam.
  - Sehogy. Csabi utál, Artúrral és Marcival összevesztem, Vivi hallani sem akar rólam, Dávidot meg meg tudnám fojtani.
  - Az jó - motyogta. Sosem volt jó a felvidításhoz. - Mit szólnál, ha délután elmennénk vásárolni? Vagy kivihetnénk Rómeót sétálni.
(Csak szólok, Rómeó a mi magyar vizslánk.)
  - Köszi, de semmi kedvem.
  - Naaa - mosolygott rám.
  - Tényleg, Maja.
  - De jó lesz. Ígérem - nógatott.
  - Nem! - szóltam rá, kissé hangosan.
  - Bocs - makokta, és kiment a teremből. Ő mindig is könnyen sértődős volt, így nem volt nehéz vele összeveszni. És mint megláttam, egész héten nem szólt hozzám. Ahogy a többiek sem. Kiközösítettek, nem voltak hajlandóak egyáltalán felém nézni. Majd belehaltam, h senki nem volt, akihez odamehettem volna. Még otthon sem, mert, ugye, Vivi mostanában nem a legalkalmasabb ember erre, apuval meg hát... Na. Ő apu. És anyuval sem tudtam megbeszélni, mert ő meg munkát keresett. So, szuper volt. Sokszor feküdtem csak úgy az ágyamon, és néztem ki a fejemből. Volt, mikor sírtam is. Mindig érzékeny voltam, a feleléseket sem nagyon bírom. De nem ide akartam kilyukadni, hanem oda, hogy... Hogy nem tudom. Most ez a blog az, ami megmenthet engem. Ha nem tudnám kinek elmondani, vagy csak leírni, megőrülnék. Az egyszer biztos.  Ja, és miért akasztottam ki a szüleimet? Az egyszerű. Csak folyton hisztiztem, és sikerült szereznem két egyest, és egy kettest. Ennyi az egész.

Egy rossz nap

Na, ma péntek van. És ma volt életem egyik legrosszabb napja. Dávid, Vivi, Atrúr, Marci, Csabi... Na, de inkább leírom mi történt.
Még ideges voltam Dávid miatt, ezért a második szünetben meg is kerestem. Ott állt a barátaival és Vivivel az ajtó mellett.
  - Khm, Dávid, beszélhetünk?
  - Öö, mit akarsz? - kérdezte Dávid.
  - Dorina, ne szadizd a a barátomat! - szólt közbe Vivi is.
  - Csak beszélni szeretnék vele. Gyere! - utasítottam, mert már a látványától is kikészültem.
Arrébb sétáltunk.
  - Idefigyelj! Miért vagy még a húgom batárja?
  - Semmi közöd hozzá.
  - Dávid - sziszegtem a fogaim közt. - Ha most nem takarodsz vissza, és mondod el neki, hogy vége, itt helyben tekerem ki a nyakad!
  - Nem teszem ki. Szeretem - húzta fel az orrát. Majdnem bemostam neki. Mi az, h szereti? Dehogy!
  - Te ne szívass már engem! - üvöltöttem rá. Erre már Vivi odajött.
  - Hagyd már békén, Dorcsi!
  - Nem! Dávid, mond el neki! Mond el neki, mit mondtál focin!
  - Vivi, a nővéred nem tudom miről beszél - fordult Dávid a húgomhoz. - Megfenyegetett, hogy hazudjam azt, hogy csak le akarlak fektetni - hazudta. Én meg eltátottam a számat.
  - Mi a franc?! Nem! Ez igaz! - tiltakoztam.
  - Dorina, fejezd már be! - kiáltott rám Vivi. - Elegem van belőled. Hagyj minket békén! - Ezzel megragadta a barátja karját, és visszacipelte az ajtó mellé.
Azt hittem, ott helyben felrobbanok. Maja nyugtatott le.
  - Jól vagy?
  - Nem! - mordultam rá. - Bocsi. Csak... - És elmeséltem neki. Ő meg a hatalmas szemével bólogatott. Közben Artúr is odajött, és neki is meséltem.
  - Hát... - kezdte Artúr, mikor befejeztem. - Részben igazad van.
  - Részben? Miért csak részben?
  - Hát, nekem sem tetszene, ha beleszólnál a kapcsolatomba. Ez Vivi élete.
  - De hát... Nem engedhetem, hogy összefeküdjenek! - Kezdetem megint dühös lenni.
  - Hát én nem toom - csavarta Maja az egyik hajtincsét. - Sztem Dorcsinak van igaza...
És, hát, Artúrral ezért vesztem össze. Hogy nem kéne beleszólnom, a húgom nem hülye, majd rájön, blabla. És tök rosszulesett, h ellenem volt. Ráadásul Marci is odajött, akivel, össze voltam veszve. Persze, ő is Artúr mellé állt.
  - Jó, persze! Állj csak mellé! - dühöngtem. - De lehetne önálló gondolatod is!
  - Mi? Nekem van! Csak én is úgy gondolom, hogy hagynod kéne a húgodat - védte magát.
  - Ja, hogyne - morogtam.
Végül, vele is veszekedni kezdetem, de a végén már nem Viviről.
  - De mi bajod van? - kérdezte dühösen Marci. - Nem csináltam semmit, tök normális voltam, te meg, hogy beszéltél velem!
  - Veled nem volt semmi bajom! Csak rossz kedvem volt!
  - Ja, persze! Amíg nem jött Eve... Várjunk csak! Te neked Evelinnel van bajod!
  - Igen! - böktem ki hirtelen. Basszus! Nem akartam elmondani. - Vagyis... izé.
  - Haha! - mutatott rám. - És vele mi bajod?
  - Hagyj már békén! Csak nem tetszik, ennyi!
  - És miért sírtál a bátyámnak?
  - Mivan? - sipítottam. Hogy az a...! Elmondta neki!
  - A bátyám mikor hazajött aznap, mikor összevesztünk, elmondta, hogy sírtál. Hogy miattam sírtál.
  - Nem miattad! Csak... rosszul voltam - védekeztem, de nem tudtam már, hogy kimászni belőle.
  - Aha, oké - intett, és lelépett. Én meg ott álltam, és néztem, hogy mi van.
  - Várj már! - kiáltottam utána.
  - Mi van? - fordult meg.
  - Bocs!
  - Aha, jó. - És tovább ment. Egész nap nem tudtam vele beszélni. Ahogy Artúrral sem. A csudába!
Iskola után Vivi bezárkózott a szobájába, én meg tébláboltam a házban. Rosszul éreztem magam Vivi, Marci és Artúr miatt. Csak sétáltam, és rájuk gondoltam. Közben anyu hazajött, és elmondta, h többet nem kell mennie az iskolájába tanítani (nem tudom írtam-e már), mert holnap már bezárják. Meg sem értettem, csak bólintottam. Utána Csabi hívott.
  - Szia!
  - Szia - motyogtam, és felbaktattam a szobámba.
  - Mi az, rossz kedvű vagy?
  - Aha - Lefeküdtem az ágyamra.
  - Hú, hallom. Mi történt?
  - Semmi!- csattantam fel.
  - Bocsi. - Hallottam a hangján, h rosszul esett neki.
  - Ne, te neked bocsi. Csak... szarul vagyok - sóhajtottam.
  - Ja, értem. Biztos nem akarod elmondani mi történt?
  - Csabi... Hagyjuk jó? Elegem van!
  - Nyugi!
  - Nem, nem tudok! Miért faggatsz? Mond már, mit akarsz hallani? Szar napom van, ennyi nem elég? Nincs kedvem elmesélni.
  - Ne haragudj már, hogy meg mertem kérdezni a barátnőmet, hogy miért van rossz kedve!
  - Nem, én csak... - kezdetem volna, de lerakta. Na, jó. A mai napból is elegem van!

Az öltözőben-Még mindig Dávid

   - Bocsi! - fordított hátat Marci.

Gyorsan felkaptam a pólóm és a nadrágom.

  - Jó, nézhetsz.

Megfordult.

  - Bocs, tényleg. Azt hittem, már kész vagy.

  - Semmi baj, oké - ráztam meg a fejem, miközben felkaptam a táskám, és együtt kimentünk az öltözőből. 

  - Amúgy jól áll rajtad a rózsaszín...

Céklavörös lettem.

  - Héé! - csaptam a karjára. - Csak egy másodpercig láttál, szóval nem láthattál túl sokat.

  - Mindent láttam - jelentette ki, mire még egyet ütöttem a vállára.

A többi nem fontos. Viszont az igen, h pontosan két hete volt, hogy szóltam Dávidnak. Miért is? JA, hogy nem fektetheti le a húgomat, és szakítson vele. De ő még mindig nem tette meg. Nem akartam Vivinek szólni, mert azt hinné, hazudok. És így is történt. Ma beszéltem vele.

  - Vivi, bemehetek? - kopogtam be az ajtaján.

  - Ahhha.

  - Szia - mosolyogtam rá.

  - Mi akarsz? - tért a lényegre. Az ágyán éppen a telefonját nyomkodta, és közben a töri könyvén feküdt.

  - Kedves vagy. Csak beszélni szeretnék veled, ööö... Dávidról.

  - Mi van vele? - Még csak fel sem nézett.

  - Szóval... hallottam ezt-azt még focin.

  - Aha.

  - Vivien, mond csak, figyelsz egyáltalán?

  - Nem vagyok Vivien! - kapta fel a fejét. Utálja, ha a teljes nevét mondjuk.

  - Akkor figyelj! Dávid csak... lefeküdni akar veled - mondtam ki nehezen.

  - Mi van? - Felült az ágyán. - Ezt most azért akarod elhitetni velem, mert nem akarod, hogy járjak valakivel, igaz? Csak szólok, nem fog bejönni!

  - Nem! Én igazat mondok. Dávid azt mondta az egyik fiúnak, hogy nem akar egy ilyen pisissel járni, csak le akar fektet...

  - Dorina! Nem akarom ezt hallgatni! - szakított félbe, és felállt az ágyról. - Ne adj be nekem meséket! Nem vagyok hülye,

  - Ajj, nem hazudok! Nem akar veled járni! Csak szégyenli, hogy szűz!

  - Na, jó! Most húzzál ki a szobámból! Isten hozott, lábad vigyen!

  - Vivi... - próbálkoztam még.

  - Nem - rázta meg a fejét. - Menj ki, de most azonnal.

És kimentem. Nem tudtam már mit tenni vele. De Dáviddal még igen.

Focin-az a hülye Dávid

Még nem is említettem, hogy milyen szakkörökre járok: foci, kosár és rajz. De konkrétan a fociról szeretnék beszélni. :D
So (angol szó, jelentése:tehát, szóval), minden héten csütörtökön van foci, amire csak, ismétlem CSAK fiúk járnak. Én vagyok egyedül lány. Mondjuk, nem bántam.Az osztályból Artúr, Henrik, Marci, Dani és Bence jött. Először, az edző (Zoli bá) összeszámolta hányan vagyunk, megkérdezte, ki fog maradni, blablabla. Végül két csoportra osztott minket (nem voltunk olyan sokan, huszonhatan), és az osztályból csak Marci került hozzám (akkor még nem voltunk összeveszve). Mindketten támadók voltunk, így előrementünk. Aztán elkezdődött a játék. Igazából, ha én focizom, akkor nem figyelek másra, csak a labdára, és a játékra. Megszűnik a világ. Kivéve most. Mert ott volt Marci. De mindegy, nem akarok erről beszélni.
Valahogy sikerült a labdára figyelnem, és kivédeni, átpasszolni, berúgni. De igazából nem is ezt akartam leírni. Hanem, hogy Dávid, a húgom barátnője is jár a szakkörre, és meghallottam miket beszélnek:
A fiú, akivel beszélt: Na, és jól csókol?
Dávid:Ki, Vivi? Mondhatni. Elmegy. De ő is jó lesz.
Fiú:Tényleg meg akarod csinálni?
Dávid:Naná! Legalább már nem leszek szűz. Tiszta ciki.
(Már itt majdnem ráugrottam.)
Fiú:És utána? Kidobod?
Dávid:Ja, persze. Kinek kell egy ilyen pisis?
Na, és ott, kész, vége. Rárontottam.
  - Te mégis mit képzelsz magadról, kisöcsém?! Ha?! Kinek képzeled magad? Hogy merészeled?! - ordítottam rá, úgy, h utána jó pár órán át fájt a torkom.
  - Te meg ki vagy? - kérdezett vissza Dávid.
  - Mi van? Én, kélek szépen, Dorina vagyok! Ez mond valamit? Nem hiszem. Akkor segítek. Annak a pisisnek a nővére, az! Akit nem fektetsz le!
Mindenki elhallgatott. Senki nem mert megszólalni, még Zoli bá sem. Nem csodálom. Ha a húgomról ilyeneket beszélnek...Végül folytattam.
  - Na, ide figyelj! - ráztam meg a mutatóujjam. - Nagyon szépen szakítasz Viviennel! Megértetted? - kérdeztem kicsit hangosabban, mire bólintott. - Ha nem teszed, esküszöm, kitekerem a nyakad! - sziszegtem. - Ja, és ha utána még egyszer a közelében látlak, nem állok jót magamért! Kicsinállak, öcsi!
A szemem szinte szikrákat szórt. És, mivel ez már a foci végén volt, mentünk is öltözni. Egyedül voltam egy öltözőben, így nyugodtan (már amennyire az voltam, Dávid után) öltözhettem. Éppen egy szál bugyiban és melltartóban álltam, és fel akartam venni a felsőm, mikor kinyílt az ajtó, Persze, felsikítottam, és eltakartam magam, mert elég szégyenlős vagyok.

Hazafele

Egyedül sétáltam haza, mert Vivi lelépett a barátjával. Persze Maja felajánlotta, hogy elkísér, de neki mennie kellett az anyukájával vásárolnia. Így, mint írtam, egyedül készültem hazaballagni. De a tervem meghiúsult.
  - Dorina! - hallottam meg a nevem, mikor átsétáltam az úttesten. - Dorina - lépett mellém Marci.
Meglepődtem.
  - Hát te? Nem a barátnőddel kéne lenned? - kérdeztem gorombán.
  - Mi a baj?
  - Semmi. Rossz kedvem van.
  - Ja, azt lát... Várj már, hova sietsz?! - ért ismét utol, mivel vagy harmadjára hagytam le.
Megálltam. Marcit olyan hirtelen érte, hogy nekem jött.
  - Dorina, mondd, jól vagy? Szerintem nem csak rossz kedved van, hanem velem van bajod.
  - Igazán? - fordultam felé. - Hogy lettél ilyen " Dorina szakértő" hirtelen? Honnan veszed, hogy bajom van veled? Rossz kedvem van, és kész! Hagyj békén! - kiáltottam rá.
Pislogás nélkül meredt rám, én meg elszégyelltem magam. Hogy lehetek ilyen tuskó? Hajaj.
  - Bocs, én... - kezdtem volna.
  - Nem, semmi baj - tette fel a kezét. - Tényleg, jó. Rossz kedved van. Békén hagylak. - Ezzel elment mellettem, és otthagyott. Én meg csak álltam ott szerencsétlenül, és rossz érzés tört rám. A gyomrom felfordult és könnyes lett a szemem. Rosszul voltam magamtól.
Nem tudom meddig állhattam ott, de egyszer csak Roland közeledett felém.
  - Mi van, rosszul vagy? - vigyorgott rám.
Nem bírtam megszólalni.
  - Hahó! - integetett előttem. - Jól vagy?
  - Ühüm - hümmögtem. - Én... izé - nyögtem ki.
  - Beteg vagy?
  - Nem, én... - És kész, vége. Elsírtam magam. Ott, az előtt a fiú előtt, aki miatt összevesztem a barátommal, és akinek az öccsével kiabáltam. Nem bírtam visszatartani, még nem is tudtam, h sírni fogok, csak úgy jött.
  - Dorina? - nézett rám ijedten. Látszott rajta, h nem tudja mit csináljon. Lerogytam a betonra.
  - Én ne-hem akartam! Nem tudom! - ráztam hevesen a fejem. - Mo-st meg elment! De mi-hért velem beszél-getett, h-ha barátnő-hője van? Mi ba-ajom van ne-hekem? - Ezeket már szó szerint üvöltve bőgtem.
  - Dorina, nyugi! - guggolt le mellém Roland.
És ismét nem tudom mennyi idő telhetett el, mert akkor nem is érdekelt. Én sírtam, Roland meg vigasztalt, és megpróbálta kitalálni mi bajom van. Végül, mikor már nem sírtam, csak összegömbölyödve ültem a földön, elmeséltem neki.
  - Először is, az a gagyi asztal tehet róla! Miért ötszemélyes? Miért nem négy? Akkor nem ült volna oda hozzánk az a... - Inkább nem írom le, mit mondtam, a kedves Evelinre. - És nem ismertem volna meg! És akkor nem lesz rossz kedvem, és nem üvöltöm le Marci fejét, és nem bőgök előtted.
  - Ki az a...? - Ő is azt a szót használta, amit én.
  - Marci barátnője - sóhajtottam.
  - Óó! Szóval te... De neked barátod van.
  - És? - értetlenkedtem. Tényleg nem értettem.
  - Miért jársz avval a... Csabival?
  - Mit miért? Mert szeretem - válaszoltam.
  - De neked tetszik Marci, nem?
  - Mivan? Nem! - hőköltem hátra.
  - Biztos vagy benne? - húzta fel a szemöldökét.
  - Na, jól van. Kösz a terápiát, és bocs ezért a kis... hisztiért - vigyorogtam rá, és felálltam.
Gyorsan elköszöntem tőle, és hazasiettem.