Marci

November van. Sosem szerettem. Most meg, hogy mindenki utál, és egyedül vagyok, különöse nem. Egy hónap múlva meg tizenhat leszek. Vajon addig megbékélnek velem? Csaknem utálhatnak a szülinapomon! Vagy de?
Szóval újra hétfő. Lassan sétáltam a hidegben, az őszi levelek között, és gondolkodtam. Még első félév van, ép-hogy megismertem az új fiút, és mindenkivel összevesztem. Hogy történhetett ez? És miért? Mikor észbe kaptam , már sírtam. Nem mehetek be sírós fejjel az iskolába! Megálltam, gyorsan letöröltem a könnyeket, és nem csináltam semmit. Nem volt kedvem iskolába menni. Ott csak leszidnak a tanárok, hogy nem tanulok, miért nincs kész a házim, csináljak már valami... A barátaim... Ó, bocsánat! A volt barátaim rám se néznek, ha meg ki akarok velük békülni, újra veszekedésbe torkollik. Például, mikor odamentem Artúrhoz, hogy kibéküljünk, ez lett belőle:
  - Nem, Dorina. Előbb gondold át a dolgokat! Ne szólj bele mindenkinek az életébe.
  - De ő a húgom! És téged ez miben érint? Ez az én magánügyem!
  - Először is, az az ő magánügye. Másodszor pedig, azért szóltam bele, mert elmondtad, és kikérted a véleményem! De erre te mit csinálsz? Besértődsz.
Ez volt Artúrral. Vivivel sem volt jobb:
  - Nem jöhetsz csak úgy be a szobámba! És te alapból nem jöhetsz be! - kiáltott rám, mikor beléptem a szobájába.
  - Ne haragudj, csak bocsánatot akartam kérni...
  - Nem érdekel! Miért szólsz bele az életembe? És miért fenyegeted a barátom?! Én se szólok bele az életedbe! Hagyj békén!
  - Vivi...
  - Húzz kifele!
Aztán egyik nap elmenetem Csabihoz:
  - Szia! - köszöntem rám, mikor nagy sokára kinyitotta az ajtót.
  - Mit akarsz?
  - Én csak bocsánatot szeretnék kérni...
  - Meg van bocsátva.
  - Tényleg?
  - Nem.- Ezzel rám csapta az ajtót.
A többieket meg el se mesélem.
Szóval, ott álltam reggel, egy utcányira a sulitól és a házunktól, de nem tudom, merre lépjek. Arra, ahol elbújhatok minden és mindenki elől, vagy ahol újra szembe kell néznem a kiközösítéssel?  Magamban segítségért kiabáltam. Amit meg is kaptam.
  - Mit csinálsz te itt? - kérdezte egy hang. Annyira hirtelen jött, és annyira megijedtem, hogy majdnem elestem.
  - Öö, állok - válaszoltam Marcinak, miközben ő elkapott.
  - Jól vagy?
  - Öö, khm. Nem.
Még mindig a könyökömet fogta, ahol elkapott, hogy ne zuhanyjak hátra. Ráadásul annyira közel voltunk egymáshoz, hogy majdnem összeért az orrunk. A csoki barna szemét néztem. Hívogató volt. Mámorító. 
Zavartan léptünk hátra egymástól. 
  - Megyünk? - kérdezte.
  - Már nem utálsz?
Felsóhajtott.
  - Sosem utáltalak.
  - Pedig úgy tűnt.
  - Figyelj - lépett újra közel hozzám. - Csak... összezavarodtam. Nem értettem, miért neheztelsz rám. Ideges lettem. De egyszer sem gondoltam arra, hogy utálnálak. 
És már megint a szeme! Istenem.
  - Mellesleg - tette hozzá -, szakítottam vele.
  - Mi? Tényleg - tértem magamhoz, mire bólintott. 
Ettől sokkal jobban éreztem magam. Ráadásul tudtam, hogy már nem neheztel rám. Mikor elindultunk, azért megkérdeztem.
  - De ugye... nem haragszol rám?
  - Dehogy, te lökött - ölelte át a vállamat. Zavarba jöttem, és valószínűleg ő is, mert rögtön észbe kapott, és elengedett. - És a többieket is kibékítjük, oké?
  - Jó. De segíts! - kértem. - Sehogy se tudom őket kiengesztelni! Bárhogy próbáltam, újra veszekedni kezdtünk.
  - Nyugi - állított meg. - Segítek. - És még közelebb hajolt. Nem tudtam, mit csináljak. Engedjek neki? Egyik részem szerette volna, ha megcsókol, a másik meg Csabira gondolt. Mit tegyek?